Szilveszter Most!

Üvöltve robbant be tűz-tükrébe az ó-ember,

Látta, s nem állhatta mosoly nélkül a hóember.

Látszat-kezével markolta semmi-képét,  szűkölt, s terelt!

Augusztus volt, ám szertefoszló látszat-lelke most telelt.

Izzó nyárban hullott félelmeinek rőt hava,

Elhaló sikollyá dermedt önző szívének tava.

Körmei lecsúsztak, karcolták  a  szikrázó eget,

Egoja  lobbant, s kihunyt, még látta az olvadó jeget.

Majd pergelt a csont, idegein szétáradt a Fény, szitált.

Nap pengette új lelke húrjait, mint Nagymester a gitárt.

Kinyitotta tűz-szemét, új Föld fölött sas szárnyán repült.

Eggyé vált a tűzzel, új Égboltja örökké derült.

Sünkaland

Egy nyár estén az ég dörgött,

Míg mi kint a verandán!

Nagy hangunktól madár reppent,

Csak vijjogott, de rondán..!

Aztán, ahogy jött a vihar,

Süni mászott elébünk.

Könyörgött, de mért, - nem tudtuk,

Úgy döntöttünk, lelépünk.

Ám a mókás bukfencezett,

Gurult, lendült, úgy pörgött,

Most már azon gondolkoztunk,

Nem is az ég,  sün-dörgött!

Végül Orsi kávéjából

Kiloptuk a friss tejet,

Süni rávetette magát

Nagy-morcogva jót evett.

Oktávváltás

Az ezüst Hold, mint gondos anya

Csókot lehelt lánya lázas homlokára.

Jelt adott hát Nap király, s a megújulás

Éter-tüze rontott bőszen, perzselőn reája.

Harcodat megvívtad, az Embert tanítottad.

Méhe voltál teremtésnek, halálnak.

Gyermekeid poklot, s mennyet jártak.

Útjuk végén Életet találnak.

S  a  „ G „  lassan  ” G ” –re vált,

Új színt fest a Hajnal a remegő égre.

Üveg tenger partján rózsabimbó pattan,

S mi nevetve szaladunk ki az üde zöld rétre.

Ő, ki sárkányok hátán dalolva szárnyal,

M0lchan, ki rajzán kontúroz, árnyal.

Ha alkotás közben óvatlan vándor betéved,

Tüzes kardjával óment lelkébe éget.

Mindennapi Cirkusz

Ki a bohóc, s ki nem? Tudod?

Hol a kard, mit lenyelhetek?

Fűrészelsz, vagy én vágjalak?

Itt most bármit megtehetek!

Komoly legyek, bölcs merengő?

Kigyúrt, izmos erőművész?

Porondmester, nagy bajuszú?

Leszek pókerarcú bűvész!

Mit játszunk hát? Dolgozókat?

Főnöközzünk? Legyünk papok?

Prédikáljunk? Verjünk asztalt?

Abban nagyon nagyok vagyunk!

Leszek a sokk, mitől ébredsz!

Táguló pupillák, nagyok!

Leszek zaj és leszek a csend!

Ami valójában vagyok!

Kettős játék

Teste fénylett a harc verejtékétől.

A gnómok vezére vért köpött.

Bánta már, hogy rátörtek lopva.

Az amazon testén a vért nyögött.

Ott hátul, a vén szilvafánál,

A kertben harkály kopogott.

A kislány csak állt ott, szél fújta arcát,

Kis szíve gyorsan dobogott.

Kardjával vágta, pengéje villant.

Vicsorgó démonok rút nyakát.

Szilaj lovának vad fújtatása,

Pörkölt le göncöt, húst, szakállt.

Szellő suhant el, hintaló libbent,

Fakard a földre ráborult.

Anyja jött éppen, a kislány mosolygott,

Hisz megnyerte ezt a háborút.

Fohász

Hogyha fázol, betakarlak.

Ha beteg vagy, ápolgatlak.

Vágyad, ha kél, beporozlak.

Tenyeremen hordozgatlak.

Ám ha éle van a szómnak

Néha vihart kavar nálad,

Szemem tüze szörnyű állat,

Megtört bensőm  tapos szárnyat.

Kérlek , légy ott, tartsd a Tükröt,

Fényed  lelkem felett függjön.

Csak te válthatsz meg ilyenkor,

Fújd meg helyettem a Kürtöm.

Dél

Ha kondul  rézharang,

Elnémul  bősz harag.

Szívedből fény kitör,

Élét tompítja tör.

Hullám mező fölött,

Légtérbe költözött.

Ember magába száll,

Erdőben vad megáll.

Hívás a Föld körül,

Mindenhol szétterül.

Magamban elviszem,

Nem mozdul semmi sem.

Csak játssz

Csak játssz, csak játssz, még engem látsz,  mert ott vagyok, bármerre jársz.

Én ott vagyok, bármerre jársz, s ha fák között szél dudorász,

És szikla szirtjén hogyha állsz, majd felhők fölött tova szállsz,

S ha zúgó patak partján vársz, a hullámok közt megtalálsz.

Majd rám találsz, el nem veszek, a szívedben virág leszek.

Bálnadal

A                   Léééééééééééééééééééééééééééét,

és        az        Ééééééééééééééééééééééééééélet.

Ezt   ne   téveszd   el,   ó  Ember  kéééééééérlek!

Ti, kik kölykök vagytok a Lééééééééétben,

S alvó tudattal romboltok  téééééééééétlen,

Ébredjetek!     Ébredjetek!      Ébredjetek!

A vér szava önző a tééééééééééééééééééééééééérben,

Ha rá hallgatsz nem szállsz  a lééééééééééééééégben.

Csak öldököltök! Csak pusztítatok! Csak haldoklotok!

A Szíííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííív hangja szóljon,

A Mindensééééééééééééééééééééééééég felkaroljon,

Gyógyuljatok!         Segítsetek!            Szeressetek!

Miattatok  síííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííírok.

Logosznak   panaszt   íííííííííííííííííííííííííííííííííííííííírok.

Éledjetek!           Éledjetek!          Éledjetek!

Az Őrzők

Kell egy húr. Erős, feszes, mit ha megpendítesz,

Az ember élő íjként remegjen belé!

Nagyharang. Kongása égessen stigmát minden lélekbe,

Őrzők ereje nyisson kaput szívetek felé.

S, ha végre szerencsecsillag felragyog Betlehemben,

Ó, az Őrzők! Időtlen nyugalmuk ébreszti alvó lelketek.

S, ha Unikornis legelész alvó szívetek jászlában,

Kegyelmük fénye izzítja át, s kigyomlálja kertetek.

Az utolsó Fa

Elhagyott, kopár világon

Hol magaslik ódon várrom,

Három madár ül az ágon.

Körülöttük csend és álom.

Balra varjú, csőrében sajt,

Szorítja, el nem ereszti,

Hite szerint  lent a földön

Szívét minden megdermeszti.

Jobbra, szélen szövőmadár,

Poklok poklát is megjárta.

Szemében még lobog a tűz,

Mely erdejét porig rágta.

Köztük gubbaszt rémült bagoly,

Tudja, nincs már hova menni.

Remény nélkül három fogoly.

Csak a sajt van, azt kell enni.

Ülnek szótlan, meggyötörten,

Még a varjú meg nem unja,

Csőrét tátja egy imára,

Fohászra, vagy okos szóra.

S ekkor porba hull reményük,

Reményük, mely röpke látszat.

Nukleáris télben gubbaszt,

Senki földjén három állat.

Eckhart Tolle: Új Föld

(részletek, kivonatok a könyvből)

Első fejezet

AZ EMBERI TUDAT KIVIRÁGZÁSA

Az átalakulás sürgőssége...

A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását.

Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé emelkedése, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. azt követően már nem eredezteted identitásodat- annak tudatát, hogy te ki vagy- a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a "hang a fejemben" nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat -vagy az érzés, vagy érzékszervi érzékelés- megjelenik, illetve megtörténik.

Az ego nem több ennél : azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) - és relatív, s nem abszolút realitása van-, akkor ez is a definíciója : teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden "mással" és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek ? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót!

Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra.

ÚJ ÉG ÉS FÖLD

E könyv címét egy bibliai próféta ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi történelemben eddig bármikor. Az Ó- és az Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend összeomlásáról beszél, valamint az "új ég és új föld" megjelenéséről. Tudnunk kell, hogy az ég nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az "új ég" az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az "új föld" pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány megnyilvánulását már tapasztaljuk.

Negyedik fejezet

SZEREPJÁTSZÁS : AZ EGÓ SZÁMOS ARCA

A patologikus ( kóros) ego

A szó tágabb értelmében véve maga az ego- függetlenül attól, hogy milyen formát ölt- patologikus. Ha megvizsgáljuk ennek a réges-régi görög jelzőnek, a patologikusnak az eredetét, kiderül, mennyire jogosan illethetjük vele az egót. Bár a szót szokványosan betegségállapotokra alkalmazzák, az a pathos szóból ered, ami szenvedést jelent. Pontosan ez az, amiről 2600 éve Buddha felismerte, hogy az emberi állapot jellemzője.

Az ego markának szorításában élő ember azonban nem szenvedésnek véli a szenvedést, hanem bármely helyzetben adható, egyedül megfelelő reakciónak. Vaksága miatt az ego képtelen meglátni azt a szenvedést, amit magára és másokra mér. A boldogtalanság valójában olyan, ego teremtette mentális-emocionális betegség, ami immár járványos méreteket öltött. Bolygónk környezet szennyezésének belső megfelelője. Olyan negatív állapotokról, mint például a harag, gyűlölet, a szorongás, a neheztelés, az elégedetlenség, az irigység, a féltékenység, nem ismerik fel, hogy negatívak. Azokat teljesen jelenségeknek tekintik. Továbbá: nem veszik észre, hogy ezeket önmaguk teremtik meg, s tévesen valaki más, vagy ilyen-olyan külső tényező művének vélik. "Téged tartalak felelősnek a fájdalmamért." Kimondhatatlanul ezt állítja az ego...

...Valahányszor negatív állapotba kerülsz, van benned valami, ami akarja ezt a negativítást, ami azt élvezetesnek találja, vagy azt hiszi, hogy az megszerzi számodra azt, amire vágysz. Máskülönben ki akarna kitartani a negativítás mellett? Ki akarná magát és másokat nyomorulttá tenni ? Ki akarna betegséget teremteni a testében ? Ezért valahányszor, amikor negativítás jelenik meg benned, ha tudatára tudsz ébredni annak, hogy van benned valami, ami abban élvezetet talál, vagy azt hiszi, hogy az hasznos célt szolgál, akkor közvetlenül az ego tudatára ébredtél. Abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik, identitásod az egoról a tudatosságra váltott át. Ez azt jelenti, hogy zsugorodik benned az ego, s nő a tudatosság.

Ha képes vagy a negativítás kellős közepén felismerni, hogy "ebben a pillanatban szenvedést teremtek magamnak", akkor az elegendő lesz ahhoz, hogy a kondicionált egos állapotok és reakciók korlátai fölé emelkedj. Ha tudatosság jelenik meg benned, akkor annak hatására végtelen sok lehetőség nyílik meg előtted, hogy bármely helyzetet végtelenszer értelmesebb módon kezelj. Abban a pillanatban képes leszel elengedni boldogtalanságodat, amint felismered annak értelmetlenségét. A negativítás nem intelligens dolog. Az mindig ego. Az ego lehet eszes, ám intelligens nem. Az eszesség a maga kis céljait kergeti. Az intelligencia látja a nagyobb egészet, melyben minden összekapcsolódik. Az eszességet az önérdek motiválja, s az rendkívül önálló. A legtöbb politikus és üzletember eszes. Közülük nagyon kevés az intelligens. Amit az eszesség elér, az kivétel nélkül rövid életű, és végül minden esetben önrombolónak bizonyul. Az eszesség megoszt; az intelligencia befogad.

Kilencedik fejezet

PÁRBESZÉD A BELSŐ CÉLRÓL...

- Mit értesz "egészen" ?

- Az egész egyrészt tartalmazza az összes létezőt. Az a világ, a kozmosz. Ám az összes létező- a mikrobától az emberi lényeken át a galaxisokig- valójában nem különálló dolgok, illetve entitások, hanem az egymással összekapcsolódó, több dimenziós folyamatok hálójának a részei.

Két ok miatt nem látjuk ezt az egységet, és hisszük a dolgokat egymástól különállóknak. Az egyik az érzékelés, ami a valóságot arra redukálja, ami érzékszerveink szerény teljesítménnyel számunkra hozzáférhető; tehát amit képesek vagyunk látni, hallani, szagolni , ízlelni és tapintani. Ám amikor értelmezés vagy gondolati címkézés nélkül érzékelünk- ami azt jelenti, hogy érzékelésünkhöz nem adunk hozzá gondolatot-, akkor már érezni tudjuk az észlelésünk révén különállónak tűnő dolgok mélyebb összekapcsolódottságát.

Az elkülönültség másik, komolyabb oka: a kényszeres gondolkozás. Az univerzum valójában akkor esik számunkra darabokra, amikor bezáródunk a kényszeres gondolkodás szüntelen folyamatába, és elveszítjük képességünket, hogy érezzük minden létező összekapcsolódását. A gondolkodás a valóságot élettelen töredéke szabdalja. A valóság ilyen hiányos szemléléséből rendkívül korlátolt és romboló cselekvés származik.

Létezik azonban az összes létező összekapcsolódásánál még mélyebb szint az egészhez. Azon a mélyebb szinten minden egy. Ez a forrás, a megnyilvánulatlan egy élet. Ez az a bizonyos időtlen értelem, ami az időben kibontakozó univerzumként nyilvánul meg.

Tizedik fejezet

AZ ÚJ FÖLD NEM UTÓPIA

Vajon az új föld ideája nem csupán egy újabb utópisztikus vízió? Egyáltalán nem. Minden utópisztikus vízióban megtalálható a mentális kivetítés egy jövőbeli időpontba, amikor majd béke és harmónia uralkodik, s a problémáink véget érnek. Sok ilyen utópisztikus vízió akadt már. Némelyik csalódással, némelyikük katasztrófával végződött.
Minden utópisztikus vízió középpontjában ott található a régi tudatosság fő szerkezeti diszfunkciója: a megváltásért a jövőbe tekinteni. A jövő azonban kizárólag gondolatformaként létezik, az elmédben. Amikor tehát a megváltásért a jövőbe tekintesz, akkor tudattalanul a saját elmédtől várod a megváltást. A forma csapdájában vergődsz, ami: az ego.
„Új eget és új földet láttam”- írja a bibliai próféta. Az új föld számára az alap az új ég: a fölébredt tudat. A föld- a külső valóság- annak csupán a kinti visszatükröződése. Az új ég és ezzel együtt az új föld megjelenése nem olyan jövőbeli esemény, ami majd szabaddá tesz minket. Semmi sem tesz bennünket majd szabaddá, mert erre csak a jelen pillanat képes. Ez a felismerés a felébredés. A felébredésnek jövőbeli eseményként nincs értelme, mert a felébredés a jelenlét felismerése. Az új ég- a fölébredt tudat- tehát nem egy elérendő, jövőbeli állapot. Az új ég és az új föld megjelenőben van ebben a pillanatban benned, és ha nincsenek megjelenőben ebben a pillanatban, akkor azok nem többek egy, a fejedben lévő gondolatnál, és így egyáltalán nincsenek megjelenőben. Mit mondott Jézus a tanítványainak? „Mert az Isten országa közöttetek van.”
A hegyi beszédben Jézus megjósol valamit, amit mind a mai napig kevesen értettek meg. Azt mondja: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” A biblia modern verziójában a „szelíd” szót „alázatosnak” fordították. Kik a szelídek vagy alázatosak, és mit jelent az, hogy övék lesz a föld?

A szelídek az egotlanok. Ők azok, akik ráébredtek önmaguk esszenciális, valódi természetére-tudat voltukra-, és ezt az esszenciát minden „másban”, minden létformában is észreveszik. Önmegadott állapotban élnek, és ezért érzik egységüket az egésszel és a Forrással. Megtestesítik azt a fölébredt tudatot, ami bolygónkon az élet valamennyi aspektusát megváltoztatja, a természetet is beleértve, mert az élet a földön elválaszthatatlan attól az emberi tudattól, amely észleli azt, és interakcióba lép vele. Ebben az értelemben lesz a föld a szelídeké.
Új faj jelenik meg a bolygón. Most jelenik meg, és az te vagy!

Forrás:

http://www.tudatossag.com/?q=content/olvas%C3%B3terem

Katárok

Katharoknak (vagy katároknak) nevezték a 10. század közepén a dél-franciaországi Languedocban feltűnő, a gnoszticizmushoz hasonló, dualista alapállású vallási mozgalom tagjait. Nevüket maguk a görög „katharosz” = „tisztultak” (tiszta, tökéletes jelentésben) szóból eredeztetik, míg ellenségeik, a római katolikusok, a latin „cattus” = „macska” szóból származtatják a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. A név első írásos emléke a Kölnben 1181-ben Eckbert von Schönau által az eretnekségről írt „Hos nostra germania catharos appellat” című könyvében található. Egyik legkorábbi dél-franciaországi központjukról, Albiról albigenseknek is nevezték őket.

Eredetük

Róluk először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk. A név ellenére a mozgalom központja Toulouse és környéke volt, és tagjait gyakran „Bougres”-nak, azaz bolgároknak tartották, minthogy bizonyos élő kapcsolatokat tartottak fenn a trákiabéli bogumilokkal és alkalmanként az örmény paulikánusokkal is érintkeztek. Pontos adatokat hittanaikról nehéz találni, minthogy a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provençal” című írásaikon kívül csak az ellenségeik utalásaiból tanulhatunk. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház szervezeti rendjét és világi életét tagadó csoportokba szerveződtek, de a többi ismereteink gyaníthatóan ferdítésekkel terhessek.

A feljegyzésekből úgy lehet érteni, hogy a kisszámú beavatott hittudósaik, akiket „bons hommes”= „jó emberek”-nek hívtak és „Perfecti”-nek tartottak, felesküdtek arra hogy teljes nőtlenségben élnek, nem esznek húst, böjtölnek néhány napot minden héten és egy bizonyos számú „pater nostert” (Miatyánkot) imádkoznak minden nap. Ezen erények által követőik, akiket „megtértek”-nek hívtak, a perfectiket anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek és az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a lélek általi keresztséggel „megeretnekesedjenek”.^[1] Ez a leírás megfigyelt tényekből indul ki, de a végére teljesen elrugaszkodik a valóságtól.

Az első katharok 1012 és 1020 között tűntek fel Limousin vidékén, 1022-ben Toulouse-ban sokukat kivégezték, de a délvidéken Aquitánia hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek és a népeket meggyőzte a „jó emberek”, mint például a Périgordban élő Bruysi Péter és Lausanni Henrik papságellenes tanításai.

Tanításaik

Katharizmus a gnosztikus, platonista és manicheus gyökereivel a bogumilok tanításain alapul, melynek fő gondolata az volt, hogy a világ gonosz. A rejtett keresztény dualizmus helyett nyílt és antagonisztikus dualizmust hirdettek, magasztalva a szellemet és lenézve a testit, az eredendő bűnnel terhelt fizikai világot. Ezzel saját véleményük szerint közelebb álltak Jézus eredeti tanításaihoz, mint a korabeli egyház.

A katharok szerint a világot egy gonosz istenség teremtette, melyet a gnosztikusok Demiurge-, a keresztények pedig Sátán néven ismernek (ez az azonosság a középkor ördögös divatjával magyarázható), és úgy hitték, hogy a lelkek újjászületnek, mikor ettől az anyagi világtól elszakadnak és a test halála után az anyagtalan mennybe jutnak. Ezt az elszakadást, a világtól megrontatlan egyszerű élettel lehet elérni és az ilyen életet élőket „perfecti”-nek hívták (amit ma „igaz”-nak fordíthatnánk). Ezen igazaknak hatalmuk volt eltörölni egy személy bűneit, az anyagi világgal való kapcsolatát megszakítani, hogy ő halála után a mennybe mehessen. Az igazak, a korabeli egyház romlott és dúsgazdag életével élesen ellentétes, kifogástalan szegénységben éltek. A katharokat a kortársak többnyire hibátlan erényű embereknek írják le.

Isten megismerésének lehetőségeit keresték, ez a gnószisz különleges, szent tudás. Az ismeretet azonban első kézből kívánták megszerezni, ezért a közvetítők (papok) létét feleslegesnek tartották. Ez magával vonja az egyházi hierarchia és tekintélyelv tagadását is.

A bűnök eltörlése általában a halálukon lévőkön volt gyakorolva víz nélkül és a katharok azt a Szentlélek keresztségének tartották és körülbelül a katolikusok utolsó kenetének felelt meg. A katharok nem hittek a házasságban, és a nemzés (újabb lelkeknek a bűnös világra való hozatala) számukra elítélendő volt. A földi létet egyfajta próbatételként fogták fel, amivel győzedelmeskedhetnek a gonosz felett. Bűneinek eltörlése után, a hívő gyakran teljes böjtöt tartott a „bepecséltetett” tisztaságának megőrzésére, amit egyfajta szertartásos öngyilkosságnak is lehet tekinteni.

Katharok gyakoroltak egy másik fajta Szentlélek keresztséget is, amit csak a legelhatározottabb hívőknél használtak. Az ilyen módon beavatottak „Parfait”-té, „Perfect”-té váltak és életüket vegetáriánus, nemi élettől mentes, vándor tanítókként, a kathar közösségek vezető példaképjeiként élték le. Tevékenységük nagy valószínűséggel összekapcsolódott a korabeli rózsakeresztes szerzetekkel.

Jézust egy szellemnek tartották, mivel nem hihették el, hogy a jó Isten gonosz anyag formájában jött le a Földre. (Ez a gondolat a docetizmusnak nevezett gyökerekből fakad, amelynek lényege, hogy az ember anyagi testében egy isteni szikra van bebörtönözve és az anyagi testet egy kisebb gonosz istenség (dimiurge) pontosan e célból hozta létre, hogy az ember ne láthassa isteni eredetét, azaz hogy az emberiséget lényegében szendergésben, félálomban tartsa. Más szóval, docetisták úgy gondolták, hogy a test romlékony, a lélek pedig örökké való, ezért Krisztus teste és annak keresztre feszítése számukra csak egy illúzió volt, amit a buddhizmus illúzióról alkotott nézeteivel megegyezően értelmeztek, azaz nem a valóságnak tűnő valótlanságot nevezték illúziónak, hanem az időhöz kötött, csak ideiglenesen létező, azaz romlandó létezéseket. Minthogy a testet csupán ideiglenesen létezőnek tartották, a korukbeli ortodox nézeteket vallók úgy vélték, hogy tanításaik aláássák a halottakból való feltámadás és a teremtett anyag jóságába vetett hit fontosságát, így a Kr. u. első évezred ökumenikus tanácsai a docetizmust teljes egészében elvetették, de a hivatalos egyházi tanítások felszíne alatt gondolatai a népek körében megmaradtak.

Emellett más, szintén korabeli nézetek is voltak Jézus Krisztus természetét illetően. Például a nesztoriánusok (Nestorius Kr.u. 386–451 Antiokhiából, később Konstantinápoly pátriarchája) szerint az isteni és emberi természet Jézus testében együtt léteztek, de két különböző személyiséget tartottak fenn. Az adoptionisták szerint Jézus emberként született, de a Jordán folyóban való megkeresztelkedésével Isten fiává fogadta. A psilanthropisták nevüket találóan a görög „psilo”=csupán és „anthropos”=ember szavak összetételéből kapták, mert tagadták Jézus mindennemű istenségét.)

Ezen túl, a katharok hite szerint az Ószövetség Istene maga a Sátán volt, hiszen őt teremtette a világot, és a consulamentumon (bűnbocsánaton) kívül (ami önmagában is főben járó eretnekségnek számított) semmilyen más szentségben nem hittek. A nőket teljes mértékben egyenrangúaknak tekintették, mert számukra a fizikai különbségek lényegetlenek voltak. Legeretnekebb gondolatuk a feudális Európa számára mégis az lehetett, hogy az esküt bűnnek tartották. Ez a hit ugyanis az egész akkori társadalom alapjait veszélyeztette, hiszen az általános írástudatlanságban csaknem minden üzleti megegyezés, és hűbéri kapcsolat az eskün alapult.

Későbbi sorsuk

1147-ben III. Jenő pápa egy delegációt küldött a kathar elvekkel „fertőzött” dél-franciaországi vidékekre a fejlődő mozgalom megállítására, de az elszigetelt sikerek nem fedhették el e próbálkozások teljes kudarcát. Hasonló eredményekkel jártak a következő 50 év kísérletei is. A nép körében a katharizmus reális alternatívát jelentett az egyházzal szemben, hiszen a becsületességet és toleranciát, erkölcsi tisztaságot és rugalmasságot nem csak ígérte, hanem alkalmazta is. A 12-13. század fordulójára Dél-Franciaországban a katharizmus jobbára kiszorította a katolicizmust.

III. Ince pápa 1198-ban elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet az albigensek mozgalmának. Először békés áttérítő delegációkat küldött a térségbe, akiknek nemcsak a katharokkal kellett megmérkőzniük, hanem az őket védelmező nemesekkel, az őket tisztelő köznépekkel, és a helyi hatalmukat féltő bíborosokkal is. E delegációk különleges felhatalmazásukkal felfüggesztették a bíborosok hatalmát és az egyházból kiközösítették a nemeseket.

1207-ben a pápa levelet írt Oroszlán Lajosnak, a francia uralkodónak (és még jónéhány nagyúrnak Franciaországban), amiben felszólította a címzetteket, hogy birtokaikon erőszakkal nyomják el az eretnekséget. Ezt megfejelte azzal az ígérettel, hogy a katharok és támogatóik teljes vagyona és minden földje az elfoglalóké lehet, valamint az eretnekűzők ugyanazokban a kedvezményekben és feloldozásban részesülnek, mintha a Szentföldön hadakoznának. Ezzel az egyházi áldással az északi bárók nagy igyekezettel özönlötték el a délvidéke.

1208-ban Toulouse grófja megígérte, hogy felszámolja birtokain az eretnekséget, de ténylegesen nem tett semmit. Pierre de Castelnau pápai legátus ezért megrótta, sőt heves vita után kiátkozta a nemesurat. Január 14-én Castelnau-t meggyilkolták. III. Ince pápa erre már követelte a francia királynál a Szent Háború megindítását, és előírta az összes kathar válogatás nélküli legyilkolását. Minden résztvevő számára az előző évi ígéretei mellé még adósságainak teljes kamatmentességét, a világi bíróságok hatáskörének megvonását és a papság azonnali védelmét adományozta. Ezzel megindult az első olyan háború, amit keresztények viseltek keresztény ellen a kereszt jegyében, Szent Háború néven.

Amikor 1209-ben megkérdezték a pápai legátust, Arnaud Amaury citeaux-i abbét, hogy miképpen különböztessék meg az ostromlott Béziers város katolikusait a katharoktól, ő jellemző módon azt válaszolta, hogy „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”^[2] A katolikus enciklopédia tagadja ezt az esetet, de az tény, hogy a város teljes lakosságát (15000 embert) lemészárolták, és Arnaud Amaury nem tiltakozott, sőt a pápának ezt írta: „Sem kor, sem nem, sem rang nem mentett meg senkit”.^[3]

A háború 1229-ben befejeződött, az elfoglalt területeket a pápa szétosztotta az őt támogató nemesek között, de a mozgalmat nem irtották ki, hanem inkvizíciót alapítottak, mely a következő 50 évben a mozgalmat csaknem egészében föld alá szorította, és a katharok hívei csak a legnagyobb titokban érintkezhettek egymással. Az utolsó kathar erőd 1255-ben esett el (Quéribus). 1330 után az Inkvizíció feljegyzései már nem tartalmaztak katharok elleni eljárásokat. Az utolsó ismert kathar „Perfect” a 14. század elején halt meg.

Némelyek szerint, a legendás hírű Christian Rosenkreutz (1378–1484), aki 1407-ben alapította meg a szabadkőművesek elődjének tartott Rózsakeresztesek Rendjét, kathar volt. Vannak akik kétségbe vonják annak lehetőségét, hogy a katharok még létezhettek ebben az időben, bár eltitkosodott kultúrájuk nem zárja ki ennek lehetőségét.

Mindenesetre az 1638-ban írt „A Múzsák Siralma” i-ban Adamson ezt írja:

Amit előre vetítünk az lázadó illetlenség,
mert mi vagyunk a Rózsakereszt atyafiai.
Miénk az Építő Szó és a második látás,
a jövő dolgait pontosan mondhatjuk.

Isten felismerése

Naprendszerünk Logoszában olyan személyiségű – vagy helyesebb lenne inkább azt mondani, hogy egyéniségű – Istent tisztelhetünk, amilyet bármilyen értelmes ember csak kívánhat. Ugyanis

Rá érvényes mindaz a jó, amit bármilyen személyes istenségről valaha is állítottak. Az olyan tulajdonságokat, mint részrehajlás, igazságtalanság, féltékenység, düh, kegyetlenség, stb. természetesen egyszer és mindenkorra félretehetjük, mivel lehetetlenek bármely, nevét valóban kiérdemlő istenség számára, és mivel kizárólag az emberi képzelet világába tartoznak.

Ami a Naprendszerét illeti, Ő a mindentudó, mindenhol jelen levő és mindenható. Szeretet, hatalom, erő, bölcsesség és dicsőség, mindezek a legteljesebb mértékben sajátjai, de ezek is csak silány utánzata a megfogalmazhatatlan tulajdonságainak.

Legyen bármilyen hatalmas Egyéniség is – hármasság az egységben, Isten a legteljesebb mértékben – mégis, elképzelésünk sincs, hány szint választja el az Abszolúttól, a Megismerhetetlentől, aki számára még a naprendszerek is csak apró kozmikus porszemek.

Valószínű, hogy egyáltalán nem tudjuk Őt elképzelni, ezért sok hívő ember inkább nem is próbálkozik azzal, hogy képet alkosson róla, hanem egyszerűen úgy gondol rá, mint aki mindenütt jelenvaló, minden dolgot áthat, és így mi magunk is Ő vagyunk, minden más ember is Ő, és valójában nem is létezik más, csak Isten.

A fizikai síkon az elsődleges megnyilvánulása a Nap, és ez segíthet egy kissé megérteni valamennyit a Nap Logosz jellemzőiből, képességeiből, és belátni, mennyire igaz, hogy minden Tőle származik. A Napot tekinthetjük egy lencsének is, amin keresztül átsüt a hétszeres Logosz ereje.

Itt kell megjegyeznünk, hogy minden állócsillag a miénkhez hasonló nap, mindegyik egy Logosz részleges kifejeződése.

A fizikai Napot, ami valójában nem úgy fest, mint amit mi esetleg belőle valaha is érzékelhetünk, úgy tekinthetjük, mint a Nap Logoszban levő egyfajta gigantikus elektromágneses erőközpont vagy csakrát, ami az emberi szívnek felel meg. Ez a Logosz testében levő legfőbb központ külső kifejeződése, egy hétszeres valóság.

Bár az egész Naprendszer a Logosz fizikai teste, mégis azon kívüli tevékenysége óriási mértékben nagyobb, mint azon belül. Ez a számunkra olyan hatalmas Naprendszer az Ő számára csak egy apróság, mert bár mindez Ő, de ezen túl és felett olyan dicsőségben és nagyszerűségben létezik, amiről ma még fogalmunk sincs. Így bár egyet tudunk érteni a panteistákkal abban, hogy minden Isten, mi ennél sokkal messzebb megyünk, mint ők, mert felismertük, hogy a Logosz létezése messze túlterjed univerzumának határain. „Egy töredékemmel áthatom a mindenséget, és megmaradok.” (Bhagavad Gita¹⁰, X. 42.)

Így a Nap Logosz létezése messze túlterjed rendszerének határain: úgy ül azon, mint valami lótusz-trónon. Nevezhetjük pl. az istenné vált emberiségnek, de mégis végtelenül nagyobb, mint az emberiség. Gondolhatunk az Augoeides-re¹¹ (lásd: A kauzális test, XVI. fejezet), amint az egyre magasabbra, a végtelen felé emelkedik. Azt, hogy az a forma állandó, vagy talán csak egy bizonyos szinten látható – ki tudja megmondani?

Ez a jól ismert „Nagy Madár” - szimbólum – ( a Sas ) alapja, amellyel az Istent szokták jelképezni, amint univerzuma, a tér vizei felett lebeg, vagy repül fejlődésének vonala mentén. A Nagy Madár szárnyai közt megpihenni azt jelenti, hogy az ember ”meditációjában” felismeri a Logosszal való egységet. Azt mondják, hogy az, aki eljut erre a szintre, az idők végezetéig pihenhet ott.

Valószínűleg szavakkal nem fejezhető ki az emberiség Vele való egyesülésének módja. Mi, emberi lények bizonyos értelemben olyanok vagyunk, mint sejtek az ő testében, ám biztosan sokkal többek vagyunk ennél, mivel rajtunk keresztül megnyilvánuló élete és hatalma túl van minden mértéken, ami párhuzamba állítható lenne egy alacsonyabb szinttel, mint például azzal a kapcsolattal, amit a mi fizikai testünk sejtjei jelentenek nekünk, szellemi lényeknek.

A legalsó kozmikus síkon való megnyilvánulásában úgy vehetjük, hogy az Első Aspektusa van a legmagasabb – az âdi – síkon, a Második Aspektusa az anupâdaka vagy monádi síkon, míg a Harmadik az âtmikus sík magasabb részén.

Ezért egy adeptus a fejlődése folyamán, amikor tudatát fokozatosan emeli síkról síkra, elsőként a Harmadik Aspektust éri el, és felismeri egységét azzal, és csak hosszú időszak múltán léphet tovább, hogy tökéletes egységbe kerüljön a Második és az Első Aspektussal.

Az ókori görög misztériumokban a Logoszt bizonyos játékokkal játszadozó gyermek, Bacchus jelképezte. E játékok egyike a dobókocka volt, ami az öt platóni test egyike. Ezek a következők:

·         a tetraéder, amit 4 egyenlő oldalú háromszög,

·         a kocka, amit 6 négyzet,

·         az oktaéder, amit 8 egyenlő oldalú háromszög,

·         a dodekaéder, amit 12 egyenlő oldalú ötszög és

·         az ikozaéder, amit 20 egyenlő oldalú háromszög határol.

Ha ezekhez hozzávesszük egyik szélső értékként a pontot, a másikként a gömböt, 7 elemből álló alakzatcsoportot kapunk, amelyek megfelelnek Naprendszerünk 7 síkjának. Ezek egyike sem a nekik megfelelő sík atomjainak formáját jelképezi, hanem azokat az irányokat, amelyek mentén az atomokat körülvevő erő hat. Ez a szakrális geometria, Isten megértésének nyelvezete.

Ez valamelyest segít megérteni Platón jól ismert mondását: „Isten szereti a geometriát”. Úgy látszik, a régiek nem úgy tanulmányozták az eukleidészi geometriát, mint ahogyan mi tesszük, önmagáért, hanem inkább úgy, mint valamilyen magasabb felé vezető dolog megoldásának képletét. Úgy is mondhatjuk, hogy Isten lénye a szakrális geometriában jut kifelyezésre.

Isten tehát, ahogy Hermész dicsőítő énekében kifejezi, nem más, mint az élő, vibráló, mindent tartalmazó és magába foglaló Valóság, maga az Élet.

A Bogumilok

Bogumiloknak („istenesek”) hívták a 7. században feltűnt gnosztikus eredetű vallási tagjait, akik a Balkán déli részén és a Kárpátokon túli szláv népek (bolgárok, szerbek, ukránok és oroszok) között éltek a 10. századtól. Nyugat-Európában bolgár eredetűnek tartották őket és néha Bulgari-nak, francia nyelvterületeken pedig Bougresnek, Boszniában pataréneusoknak és pataréniknek hívták, de pauliciusoknak, pavlikeniknek is nevezték őket. A történelem során csaknem minden felnőttkeresztséget hirdető vallási mozgalommal azonosították vagy szoros kapcsolatban lévőnek tartották őket.

Eredetük:

Ezt a mai napig is élő, a fővonalbeli keresztény egyházak által mindjárt kezdetétől eretneknek nyilvánított vallási mozgalmat a Kettősséget (a Jó és a Gonosz örök harcát) vallók egyik korabeli központjából, a mai Törökország dél-keleti részén a Felső-Eufrátesz folyó partján lévő Samsat városából származó Konstanine alapította meg. Konstanine 660-ban hozta létre első gyülekezetét az Örményiában található Kibossa városban, ahol az ő, az Evangéliumok tanulmányozása során szerzett felismeréseit hirdette. Tanításaiban az egyház formalizmusát kritizálva azt Szentírás-ellenesnek vélte, s magát a Pál apostol-féle igaz kereszténység elhívatott visszaállítójának érezte. A kor szokásainak megfelelően eszmei példaképe, Pál apostol tiszteletére annak egyik tanítványa Szilvánusz nevét vette fel. Tanításai futótűzként terjedtek minden irányban 27 évig, amikor Simeon a császár parancsára agyonköveztette. Hamarosan azonban Simeon a tanítással megismerkedve átvette annak tanait és Titusz néven hirdette azokat három évig, míg az egyházi hatalom keze őt is elérte. De a titkos hit terjedt. A 8. század közepén Constantinus Copronimus császár nagyszámú örmény Pauliciust telepített (jobban mondva Örményiából kitelepített) Tráciába, a birodalmat fenyegető bulgárok földjére hogy ott ők a birodalmat védő falként óvják. Mikor 970-ben az örmény származású Tzimisces János császár további, legalább 200 000-üket telepített át Philippopolis környékére, ez a terület „eretnek” tanaik központja lett és mozgalmuk virágzásnak indult. Az eredeti birodalmi stratégiával ellentétben, ezek a frontvonalbeli örmények a betörő bulgárokkal hamarosan megbarátkoztak és tanaikat még a bolgár királyi ház is átvette. Egy Jeremiás nevű bolgár pap tanításaik alapján egyfajta „szervezet nélküli egyházat” alapított és magát közösségével együtt „Bogomil”-nak, azaz „Isten Barátja”-nak, „Istenesnek” nevezte (Бог милуйъ = könyörülj Istenem). Ezt követőleg tanításaik egész Európában elterjedt nagy titokban és eljutott egészen Portugáliáig, sőt Angliába is.

Hitelveik :

A bogumilok korai hitelveinek írásos hagyatékai az eretneküldözések miatt meglehetősen hiányosak, de főbb tanaik (melyeket ellenségeik, üldözőik és vádolóik fennmaradt dokumentumaiból ismerünk) között lehet találni olyan utalásokat, amik egyértelmű elutasítják az Ortodox Egyház alaptanításainak vélt néhány tanát. Így például elutasították a Jézus isteni születésének tanát, tagadták a Fiúnak az Atyával és a Szentlélekkel való személyes egységét, elvetették a szentségeket és ünnepségeket a mindenféle Mária tisztelettel és az „Isten Anyja” címmel együtt. A Jézus által véghezvitt csodákat kizárólagosan lelkileg értelmezték és ezzel összefüggően, számukra az Anyaszentegyház egy lelki közösség volt, melyben mindenkinek egyenlő része van. Bogomilok megtagadták a gyermekkeresztséget és nem olaj-, vagy víz általi, hanem öntagadás, imádságok és éneklések általi lelki átalakulásnak tartották keresztelési szertartásaikat és csakis azokat a felnőtt férfiakat és nőket keresztelték meg, akik bizonyítottan is felfogták e szertartások lelki jelentőségeit. Azt hirdették, hogy Pál apostol maga is úgy tanított bennünket, hogy a tanulatlan egyszerű embereknek egymást kell oktatgatniuk, s ezért maguk közül „tanító szolgákat” választottak, és nem voltak semmilyen különleges hatalommal felruházott papjaik. Istentiszteleteiket nem imaházakban, vagy templomokban, hanem kizárólag magánházaknál tartották nagy egyszerűségben. Házasságot nem tekintették szentségnek és nem tartottak böjtöket. Rendelkezéseiket a gyülekezetükben közösen hozták, s a gyülekezetet tekintették „választott”-nak ahol minden tag elérhette a krisztusi tökéletességet és maga is Krisztussá válhatott. Bogomilok azt is tanították, hogy Jézus a többi prófétához hasonlóan csak a kegyelem által lett az Isten Fia^[1] és hogy az úrvacsora kenyere és bora nem anyagilag válik testté és vérré, valamint, hogy az utolsó ítéletet nem Jézus fogja tartani, hanem maga az Isten. Ezek mellett a szentképeket és a keresztet bálványoknak, a szentek és kegytárgyak tiszteletét pedig bálványimádásnak tartották.

Írásaik

Az eretnek szekták fő irodalma mindig is az apokrif bibliai elbeszélések voltak és Jeremiásról (Bogumil) is lehetett tudni, hogy írt olyan könyveket, amiket „egyetlen ortodox sem mert elolvasni”. A világ és az ember teremtéséről, a bűn és a megváltás eredetéről, a Kereszt történetéről, a test és a lélek vitájáról, a jóról és rosszról, a mennyről és pokolról alkotott nézeteik az un. „Történelmesített Bibliákban” (Palcyaf), Jézus és tanítványai közötti párbeszédekben, és nézeteiknek köztiszteletben álló atyafiaik által való értelmezéseit tartalmazó leírásokban testesül meg, melyek az egyszerű emberek részére is érthető módon voltak megfogalmazva (amiket Lucidaria-nak (~ Világosító) neveztek).

Világszemléletük

A bogumilok világszemlélete nagyban manicheusnak tekinthető,^[2] minthogy úgy tanítottak, hogy az úr Istennek két fia volt: Satan-el és a fiatalabb Mika-el.^[3] Az idősebbik fellázadt atyja ellen („trónját Isten trónja fölé akarta helyezni”), így gonosz lélekké vált és a menny alsórészét a földdel kapta örökségül. A teremtés után Satan-el egy féligazság sugalmazásával megtévesztette az ártatlan, Istenben bízó első Embert és önállóságra biztatta. Ezzel Ádám magát és leszármazottjait a föld urának eladta és ettől kezdve „orcájának verejtékével ette kenyerét”, ellenségeivel való örökös háborúzások közepette. Azután emberi formában, Jézus képében, elküldetett Mika-el, akit a Jordánban való megkereszteltetése után Isten „választott”-jának jelentett ki és galamb formájában a Szenlelkét adta neki. Ekkor Jézus hatalmat nyert az Ádám és Satan-el szerződését tartalmazó agyagtábla (hierographon) eltörésére és Jézus áldozati bárányként való önfeláldozásával legyőzte Satan-el-t. Satan-el, így elvesztve istenségét, Sátánná, azaz a gonoszság lelkévé vált aki földi uralmát a (Római- és Ortodox) Katolikusság megteremtésével gyakorolja. Hitük szerint ő volt az eredete az egyházszervezeteknek, a papi ruháknak, ceremóniáknak, szentségeknek, böjtöléseknek, a szerzetesekkel és papokkal együtt. Bogomilok mindezeket a Sátánnak, az emberiség megtévesztésére készített eszközeinek tartották, amiket arra használt, hogy a népek figyelmét a lelki valóságról az anyagi tüneményekre terelje, hogy „mennyei kincseiket” ne gyűjthessék. E világot Sátán uralmának tekintve a Bogomilok a hatalom- és gazdagságra vágyást teljes egészében e megtévesztés eredményének vélték, és ezért úgy gondolták, hogy az Igazságot kereső igyekvő léleknek távol kell tartania magát a Világ minden gyönyörének túlzásaitól. Óvva intetek azonban az aszkétizmus ellen is, azt hirdetve, hogy az igazaknak Isten áldásai lelki boldogságot nyújtanak, mivel „ők a föld sója”.

A bogumilok tanai nagy hasonlóságot és rokon elemeket tartalmaznak a gnoszticizmussal, szerzetesi életmódjuk, felfogásuk és szertartásaik nagy hasonlatosságot mutatott a rózsakeresztesekével, a katárokéval és a manicheusokéval. 

Befolyásuk

Bogumil temető (Radimlje, Bosznia-Hercegovina)

A hivatalos egyház ellenséges eretnekeknek tartva, nagy igyekezettel üldözte őket. Tanaik azonban a lelki elnyomásban szenvedő népek számára felszabadulást, „megváltást” ígérve az üldöztetések és nagy titkolózások ellenére is reménységet adott és messzi földekre eljutott. Vallásos irodalmuk főleg az Újszövetségnek a Pál apostolnak a Laodicea-beliekhez írott levelével kiegészített változata, a Történelmesített Biblia, a Levél a Mennyből, a Vándorlások Mennyben és Pokolban, számos Ádám és Kereszt legendák, és a „Kalflki perehozsje” című vallásos költemény gyűjteményéből valamint hasonló írásokból áll. Ezekkel az iratokkal, az útjaikon lévő, nézeteiket az érdeklődőkkel szívesen megosztó „bolgár” Bogomilok az évszázadok során sok-sok „lelki szegény”-nek nyújtottak a hivatalos, világias egyházállam elnyomó hatalmától független lelki reménységet és így vetették el azokat a magokat, amikből a reformáció is kinőtt.

Későbbi sorsuk

A magyarok a pápa kérésére sok hadjáratot indítottak a bosnyák eretnekek ellen, de a 15. században a törökök térnyerésével ezek megszűntek. A reformációt követő kor nyugaton nem hozott különösebb változást a bogumil mozgalom részére. A szervezett vallásosság elleni tanításaik miatt az újonnan kialakult református egyházállamok sem mutattak nagyobb megértést a lázadó eretnekeknek tekintett „hívők”-nek. Az általuk is életben tartott igazságok azonban nagyban hozzájárultak ahhoz a folyamathoz, ami a 17. században elkezdte az „Új Világ”, Amerika meghódítását a Pilgrimek (zarándokok) „Mayflower”-jével. Keleten a török uralom alatt Philippopolisz környékén és attól északra bántatlanul éltek a bogumilok, de e jólétnek az lett az eredménye, hogy 1650-ben Nicopolisz környékén legalább 14 falu áttért a római katolikus hitre. A környéken megmaradt Pavlikeni népek (paulánusok) a 18. században a törökök elől a Duna másik oldalára, az Osztrák–Magyar Monarchiabeli Bánátba és Erdélybe költöztek, ahol Temesvár, Arad, Újvidék környékén ma is több mint 10 000 paulánus él, sokan pedig a Nazarénus Gyülekezetekben élik csendes életüket.