Szilveszter Most!
Üvöltve robbant be tűz-tükrébe az ó-ember,
Látta, s nem állhatta mosoly nélkül a hóember.
Látszat-kezével markolta semmi-képét, szűkölt, s terelt!
Augusztus volt, ám szertefoszló látszat-lelke most telelt.
Izzó nyárban hullott félelmeinek rőt hava,
Elhaló sikollyá dermedt önző szívének tava.
Körmei lecsúsztak, karcolták a szikrázó eget,
Egoja lobbant, s kihunyt, még látta az olvadó jeget.
Majd pergelt a csont, idegein szétáradt a Fény, szitált.
Nap pengette új lelke húrjait, mint Nagymester a gitárt.
Kinyitotta tűz-szemét, új Föld fölött sas szárnyán repült.
Eggyé vált a tűzzel, új Égboltja örökké derült.
