” - Törekedjünk a természettel való harmóniára!” – mondják az okosok.
Ember! Ha tudnád, mit beszélsz!
Pedig a legtöbb ember szájából már egyszer elhangzott ez a mondat, vagy pedig komolyan gondolt rá. De sajnos a legtöbb ember ezt úgy teszi, hogy ennek teljesen az ellenkezőjét cselekszi. Mentségére legyen írva, hogy sok embernek még csak fogalma sincs arról, ez mit jelent. Igaz, közben a legrettenetesebb dolgokat is elköveti. Ez igazolja kritikus elme- és létállapotát.
A természet mindennek összefoglalása, amit körülményként akkor kapunk, ha ideszületünk ebbe a világba, hogy a lelkünk tanuljon. A természet egy sor, ehhez a planétához rendelt erő hatásának összege, melyek folyamatosan kifejtik ránk hatásaikat. Ezek az erők az egyensúlyi állapot fenntartására törekszenek. Emiatt ez a világ bipoláris, amiben a két véglet az élet és halál! Ezek az állapotok tehát a természet részei, amik fenntartják a dialektika egyensúlyát.
Így ha összhangba szeretnél kerülni a természettel, akkor összhangba kell kerülnöd az élettel és halállal, mert a természet mindkettőt magába foglalja. Akkor minek akarsz minden áron kibújni a természet törvényei alól???
Az emberiséget ebben az önzés akadályozza meg, aminek az alapja az elválasztottság rögeszméje. Az önzés a természetben ellenmozgást kelt, így a természet ezt az ellenállást előbb-utóbb leveri, kiigazítja, mivel egyensúlyra törekszik.
A legtöbb ember rettegi a halált. Emiatt a túlélés ösztöne vezérli, ami önérvényesítéshez vezet. Önérvényesítő létküzdelmében pedig mindent elpusztít, ami az útjába kerül…és hát így önmagát pusztítja, mert hát ő is a természet része. Ezzel nem elkerüli, hanem felhívja magára a végítéletet. Az ítélet bolyongás a saját poklaiban. Ez teljesen jellemző is a dialektika emberére: fájdalmas menetelés a halál útvesztőiben.
Minden embernek van lehetősége arra, hogy a dialektikus világhoz a helyes módon viszonyuljon, és az ellenállás és önzés helyett az együttmozgást és önzetlenséget válassza.
Az önzetlenség nem azt jelenti, hogy lemondok minden javamról a másik ember javára. Ez csak egy karikatúra lenne, egy ellen-cselekedet. Az önzetlenség azt jelenti hogy tudatába kerülök az Egységnek, a mindennel és mindenkivel való közösségemnek, s megértem hogy minden és mindenki ugyanabból a csillagporból van. A kozmosz egyetlen, ősi anyagából, melyhez a teremtő erő szelleme adja a lélekadó elemet.
Ez a lélekadó elem pedig az eredeti teremtés ereje, egy szikra, melynek felélesztése olyan folyamatokat eredményez, ami meghaladja a dialektikus ember felfogó képességét. Ezek után a lélek megújult anyagával ugyanis az univerzum teremtő szelleme ismét egyesül, ami az embert kiemeli a dialektikus természet fogságából, s ismét a világegyetem teljes polgárává válhat ennek minden elképzelhető és elképzelhetetlen következményével…
Ugye mennyire nem mindegy, mit mondunk, mit gondolunk? Legyünk hát tudatában, hogy mit gondolunk, mit mondunk, és mit teszünk. Hátha sikerül a lelkünknek esélyt adni arra, hogy végre megértse, miért is van itt valójában…
