Ott ült az Ember magában... keservesen elbúsulva.
Az állatok mind köréje gyűltek és így szóltak:
,, - Nem akarjuk, hogy szomorkodj. Kérj tőlünk, amit csak akarsz, és megkapod.''
Mondta hát az Ember:
,, - Éles szemet akarok.''
Erre a keselyű:
,, - Megkapod az enyémet.''
Mondta tovább az Ember:
,, - Erős akarok lenni.''
Erre a jaguár:
,, - Erős leszel, mint én.''
Folytatta az Ember:
,, - Tudni vágyom a föld titkait.''
Mire a kígyó:
,, - Megmutatom neked.''
És így sorra mind a többi állat. Amikor aztán az Ember mindent megkapott tőlük, odébbállt.
Így szólt ekkor a bagoly a többiekhez:
,, - Az Ember most már sok mindenhez ért. Egyszeriben félelem fogott el.''
A szarvas így szólt:
,, - Az Embernek megvan mindene. Több kívánsága nem lesz.''
Ám a bagoly azt mondta:
,, - Nem így van. Tátongó lyukat láttam az Emberben. Csillapíthatatlan sóvárgást.
Ettől szomorú, ezért akar még többet. Megy tovább és elveszi, amit megkíván, míg a Világ
egyszer csak azt nem mondja:
„ - Nem vagyok többé, nem maradt mit adnom.''
Sok idő telt el…és az Ember nem hallotta a Világ hangját többé, és nem vette észre, hogy Semmi sincs már körülötte, csak az üres sötétség, mert mindent magába kebelezett.
Ekkor már nem bírta tovább magában tartani a Mindenséget, s szétvetette a hatalmas Önzés, úgy hogy semmi sem maradt belőle, csak egy aprócska Mag.
A Mag pedig vár…vár időtlen időkig, hátha egyszer eljön az ideje, s kibújhat a Fénybe…
- Tolték népmese -
