Metamorfózis

Reggel felkelsz. Marionett bábu néz a tükörbe, játszik.

Nézd csak jól meg! Szemed fénye kihunyni látszik.

Lassan lépdelsz. Lábad kavarja a harmat ködét.

Vágyad kihal. Nem találod magad, mert szíved sötét.

Megfojt a város, lenyom a zaj, a harag.

Mentális szennyből lassan kiköltöznek a madarak.

Csatornák mélyén  mérget  habzsol a patkány.

Fölötte út fut, s hajléktalan sír a padkán.

S ekkor, mint vulkán, kirobban szívedből a Szikra ,

Pupillád tágul, a világ kitárul, tudatod tiszta.

Sejtjeid láncba élednek, hárfa zengését hallod.

Tenyered izzad, kezeid között Arthurnak kardját tartod.

Tudásod teljes, szíved  fejeddel egységet képez.

Mindent megértesz, tisztán látsz most már, semmi sem fékez.

Múltad  jövőddel, élted-halálod semmivé törpül,

Mozdul a világ, s a Föld dübörögve sarkából kipördül.